Természetesen én is igyekszem mindent elolvasni és odafigyelni, hiszen gyermekeim élete, jövője nagyon fontos számomra. De közben, úgy érzem, hiányzik valami... Talán azért, mert a családom és én magam is megéltünk már komoly krízishelyzeteket, nehézségeket. Talán azért, mert pedagógusként látom, hogy a gyerek lelki fejlődését, viselkedését mennyi minden befolyásolja.
Rájöttem, hogy milyen kevés szó esik arról, hogy akkor lehetek hiteles szülő, ha lelkileg rendben vagyok, vagy legalább törekszem rá, hogy belső békémet megtaláljam. Szerintem sosem fontosabb erről beszélni, mint napjainkban. A felnőtteket is ezer és ezer hatás éri. Pedagógusként látom, milyen sok családban próbálják nagyon szépen nevelni a gyereket, mégis gond van. A probléma pedig legtöbbször a felnőttek lelki problémáiból ered. Édesanyaként pedig érzem magam is, hogy néha kötélen táncolok…
A szülőknek kell pozitív energiákat sugározni, azt közvetíteni, hogy az élet igenis szép. Nem könnyű, sőt időnként nagyon nehéz, de meggyőződéssel állítom: ez a legeslegtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk! A mi pozitív életszemléletünk, a hit és erő, hogy a legrosszabb helyzetből is ki lehet hozni a lehetőséget. A kitartás és akaraterő, hogy jobbá tegyük a környezetünket és ezáltal a világot. Azzal, hogy akarjuk és meg is próbáljuk megoldani a problémákat, nem söpörjük a szőnyeg alá, fontos dolgot adunk!
Forrás: Pixabay
Vannak helyzetek, konfliktusok, melyeknek - akarjuk, nem akarjuk - a gyerekünk tanúja lesz, és így annak is, hogy mi hogyan reagálunk, hogyan oldjuk meg.
Ha elfogadóak, megértőek és türelmesek vagyunk, lobbanékony természetű gyerekünk is higgadtabb lesz egy idő után. Ha viszont kiabálás, veszekedés, agresszivitás van, a gyerekünk is így próbálja majd megoldani konfliktusait. De ha a problémák is halkan, higgadtan, emberi módon kerülnek megbeszélésre, utódunk számára is ez a minta válik belsővé.
Ha elfogadjuk és betartjuk a minket körülvevő szabályokat, a gyerekünknek sem lesz teher az óvodában, iskolában, majd később a munkahelyén alkalmazkodni az elvárásokhoz. (Mert elvárások vannak, mindenhol, ez nem kérdés…)
Ha nem egyik napról a másikra élünk, egymást és másokat hibáztatva, hanem reális (azaz nem túlzó és nem alulértékelt) elvárásaink vannak magunkkal és környezetünkkel szemben, akkor a gyerekünknek is érték lesz a tanulás.
Ha merjük felvállalni a hibáinkat, és vállaljuk a felelősséget tetteinkért, és akkor gyerekünk is ezt teszi majd. (Kioktatni, számon kérni nagyon kevés…)
Ha találunk magunknak megfelelő célt, inspirációt, a gyerekünk sem fog céltalanul lődörögni, a képernyő elé menekülni.
Ha képesek vagyunk megállni és nem rohanni folyton…. Ha tudunk szelektálni fontos és lényegtelen dolgok között…. Ha tudunk valamire úgy igazán, tiszta szívvel figyelni… Na, akkor, csak akkor várhatjuk el, hogy gyermekünk jobb legyen, mint mi voltunk bármikor is.
Ha mi, szülők elhisszük, hogy a saját életünket úgy kell élnünk, ahogy azt a gyereküknek is kívánnánk, akkor nekik is boldog gyermekkoruk és boldog felnőttkoruk lesz.
Annyit hallani az érzelmi intelligenciáról manapság. Tartok tőle, csak üres szó marad... Olyan jó lenne gyakrabban azt hallani, hogy „Jó szülő szeretnék lenni, ezért békében akarok élni önmagammal!”… Meggyőződésem, hogy ez nagyon fontos része (lenne) a gyermeknevelésnek. Azért, hogy gyerekeink (is), ha felnőnek, békében élhessenek önmagukkal.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
