Azután Ronika felébredt, és torkaszakadtából üvölteni kezdett. Apa hiába rohant, és vette fel, a kisbaba még nem ismerte, nem nyugodott meg tőle. Még jobban sírt, Apa hozta be a szobába hozzánk a vörös fejű, sikítozó csomagot, amitől Viki vélhetően frászt kapott. Úgy elkezdett ő is sírni, hogy sikerült túlüvöltenie a bébit. Főleg, amikor látta, hogy átveszem és magamhoz ölelem, úgy, ahogy őt szoktam. Mama és Apa hasztalanul vigasztalta, megállíthatatlanul folytak a könnyei, még akkor is, amikor a kicsi már kezdett megnyugodni.
Jó, mondom ki a végszót, kapja meg a bicajt. Ugyanis Mama és Papa vettek neki egy futóbiciklit, hogy majd akkor kapja meg, ha a tesó megszületik, hogy legyen, ami elterelje a figyelmét. Azzal a szöveggel, hogy ezt a hugi hozta neki. Úgy terveztük, hogy majd ha alszik Ronika, akkor együtt kimegyünk, és odaadjuk.
Nos, nem így történt. Ez volt az első, de nyilván nem az utolsó alkalom, amikor a Pici miatt lemaradtam a Kicsi életének fontos eseményéről.
Csak az ablakból néztem, karomon a jóllakott, alvó babával, ahogy Viki bukósisakban fut az új bicajával, és vigyorogva csengeti a kiscsengőt. Az arcán felhőtlen öröm látszik, ahogy a kis lámpát kapcsolgatja. A piros cangán a kis katica matricák teljesen elbűvölték.
Na, ekkor kezdtem bőgni, megadva magam a tomboló hormonoknak. Végtelenül csalódott voltam, amiért lemaradtam az átadás pillanatáról.
Amúgy meg tanácsadó cikkek ide-oda, Viki nem fogta, hogy a tesótól van a bicaj, hiszen Mama adta neki oda, a baba a környéken sem volt.
Arra a kérdésre, hogy “Kitől kaptad ezt a szép biciklit?” következetesen azt a választ adta, hogy “Mamától meg Papától”.
Letettem a babát, kimentem az udvarra, és ő örömmel mutatta a védőfelszerelést és a bicajt. Vele örültem, szerencsére nem vette észre a mosolygás közben kibuggyanó könnyeimet. Férjem igen, kérdő tekintetére legyintettem: “Csak a hormonok!”
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
