Kedves Naplóm!

Édesanya vagyok, két kisfiú életének fókusza. Nap mint nap, reggeltől estig a jókedvük, a testi épségük és a fejlődésük felelőse. Nő is vagyok. Feleség is vagyok. Munkatárs is vagyok. Boldog is lehetek?

Reggel felkelünk, a legfiatalabb: Benedek ébreszti a családot. Majd a bátyja, aki már tud beszélni, kettőjük nevében kiált ki a szobából, és követeli a reggelit. Nyílik az ajtó, máris kapok egy fancsali mosolyt, amiért hétköznap van és nem az apjuk ébreszti őket, ő már munkába ment.

A reggeli vonzó, de természetesen az odáig vezető úthoz: tiszta pelenkához, felöltözéshez már nem fűlik a foguk. A kicsinél a sebesség működik, ripsz-ropsz kész, és ő már túl is van az elégedetlenségen. Következik a nagyobb és a mindennapos túsztárgyalás: igen, muszáj kicserélni a pelenkát, ma ezt a felsőt vesszük fel, na jó, akkor a másikat, nem, biztos nem veszünk cipőt a reggelihez, nem kell torkodszakadtából kiabálnod, hogy vegyem el az öcsédtől a te játékodat, nem fogom, nem is a te játékod, rég kinőttél a csörgőből.

A konyha felé menet megelőz, gyorsabban ér a hűtőhöz, már nyitja is az ajtaját, veszi elő amit kiszemelt: főttkukorica gyümölcsjoghurttal! Ezen nem érdemes meccselni, fogyassza jó étvággyal, ha ehhez van gusztusa. Persze csak az első falatokig, amikor meglátja, hogy az öccse a reggelinek szánt tejberizst eszi. Akkor a kibontott joghurt cseppenként elkezd az asztal alatt eltűnni, a kukorica szemek pedig az asztal és a szekrény közötti résben elveszni. Már üres is a tányér, jöhet a tejberizs. De nem is, előbb ő eteti az öccsét! Nem, ma nem! Akkor a földön csörren az odakészített, kicsinek szánt játék (csörgő és kupak), hogy legyen mivel lefoglalni, amíg elpakolok reggeli után. Mászhatok az asztal alá, és mehet a mosogatóba a kompromittált játék. Megint egy feladatból kettő lett! 

Természesen nem pakolok el maradéktalanul a reggeli után, örülök, ha utolérem, és kezdhetek agyalni a délelőtti elfoglaltságon: kezdjük a legóval! Szuper ötlet! Az első kockáig, amit a kisebb megfog, rágcsálni kezd, és ezért a nagyobb rögtön kitépi a kezéből és kikéri magának, hogy nyálas. Erre a sorsra jut az összes elem. Nagy toronyban sorakozik Máté mögött, a kicsi pedig kepeszt, hogy elérjen egyet-egyet. Megelégeli, és négykézláb kezd a lakásban bóklászni. Ellenállhatatlan vágyat érez, hogy minden cipőt megrágcsáljon. Villámgyorsan a szekrényben végzik a kinn felejtett lábbelik. De akkor üres a folyosó! Bontsuk le az internetkábelt, jön a zseniális ötlet a picurka kobakból. Megakadályozom, és keserves panaszos sírást kapok válaszul. Hát neki semmit sem szabad? Közben a bátyja már a kisszéket a szekrényhez támasztva a felső polcról pakol.

Te jó ég! Ránézek az órára: még csak fél 9! Érdekes, délelőtt mintha megállna az idő. Bezzeg este, mire elpakolok, rendben a konyha, fürdés és már el is repült a nap utolsó pár órácskája!

A napunk folytatódik, kihívások, türelem, meccsek, dícséretek, mentőötletek és házimunka sora. Szívvel lélekkel ott kell legyek, kérdezgessem, figyeljem őket, párbeszédet folytassunk, meséljek nekik és legjobb tudásom szerint elsimítsam a tesvérkonfliktusokat. Mégis hol vagyok én? Hogyan vagyok önmagam? Honnan szerezhetem be a türelem és lelki-erő tartalékokat, ami a családunk boldogságának garanciája?

Egyedül vagyok ezzel a kérdéssel?

                     Te hogyan éled meg a midennapokat?

                                      Mik történnek veletek nap mint nap?

                                                      Hogyan nézel szembe egy-egy új kihívással, feljődési korszakkal?

                                                                      Honnan merítesz erőt?

                                                                                     Van tuti recepted vagy tanácsod?

                                                                                                      Írd ki magadból!

Ha pedig szeretnéd megosztani a többiekkel, akkor küldd el nekem a csaba@imami.hu-ra! Várom!

Szerző: Ágnes, Csabaimami